Attila, ez a faházban élő uralkodó, aki minden barbár nép és valami módon szinte valamennyi civilizált nemzet ura volt, az egyik legnagyobb király, akiről a történelemben olvashatunk.
– Montesquieu

Európa összes népe és nyelve Ázsia turáni és iráni területéről származik. A szkíta és hun gyűjtőnév alá tartozó lovas népek különböző törzsekre – szkítákra, hunokra, avarokra, kazárokra, magyarokra, türkökre stb. – tagolódtak, melyek lótartása, harcmodora, öltözködése, nyelve és szokásai hasonlók voltak. Évezredes harcaikról, életük alakulásáról keveset tudunk.

A hunokról, arról a harcos lovas népről, amely Kínát évszázadokon át támadta, kínai szövegek számolnak be először. Más forrásokból tudjuk, hogy a hunok két részre szakadtak, egy részük Kazárországban telepedett le. Innen törtek előre Európába a hunok, avarok, türkök, magyarok, majd jóval később Batu kán aranyhordája is. A hunok lehúzódtak egészen a Tiszáig, ahol megtelepedtek, s folyamatos támadásokat indítottak Bizánc ellen, és elérték a Rajnát. Maguk előtt kergették a germánokat, a gótokat és a vandálokat, akik kíméletlenül elpusztítottak mindent, ami csak az útjukba került. Vandalizmus szavunk ma is őrzi esztelen kegyetlenségük emlékét. A hunok 432-ben lépték át a Duna és a Rajna vonalát. Székhelyük a később keletkező német hősi eposz, a Nibelung-ének szerint Óbuda, vagyis Sicambria lehetett, a bizánci Priszkosz rétor szerint a Szentes–Szolnok-vonalon volt, amit a germánok Etzelburgnak, vagyis Etelvárnak neveztek.

A hunok egy ideig Róma szövetségesei voltak, a rómaiak Attilát (Etele, Avitohul 410?–453), Mundzsuk vezér kiskorú fiát túszként Honorius császár udvarában, Rómában és Ravennában tartották. Attila itt ismerte meg III. Valentinianus nővérét, Honoriát, aki 444-ben feleségéül ajánlkozott, és jegygyűrűt küldött neki. Attila akkorra hazatért, hogy Rua halála után átvegye a hunok feletti főhatalmat. Ebben segítette, hogy megtalálta azt a csodakardot, amely a jövendölés szerint a világ urává teszi. Attila először keletre indult, majd nyugatra fordult. A rokon és leigázott törzseket mindenhol betagolta seregébe. 447-ben tért vissza a Duna mellé. Addig Buda helyettesítette. Attila birodalma akkorra már a Rajnától a kínai nagy falig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt. Népek és törzsek tucatjai voltak alattvalói, akik védelmi pénzt fizettek neki.

Attila megőrizte a régi hun erkölcsök egyszerűségét. Bámulatosan büszke volt, de egyúttal ravasz is. Haragjában rettenetes, de képes volt megbocsátani vagy a büntetést későbbre halasztani. Azt cselekedte, amit az érdeke kívánt. Ha a béke megfelelő előnyöket biztosított neki, nem indított háborút. [1] Birodalmát 12 vezére és 24 kormányzója segítségével igazgatta.

Zászlaját turulmadár díszítette. A hunok isteneiknek fehér lovat áldoztak. Nagyállat-tenyésztők voltak, sokan pásztorkodtak közöttük, állataikat pulikutyák segítségével terelték. [2] Ahogy a törzs minden tagja, egyben harcosok is voltak. A hunok kantárt, kengyelt, bőrrel bevont nyerget használtak, süveget, könnyű vértet viseltek, fegyverük a pányvakötél, a pallos és persze az íj volt. Hadseregük tíz, száz, ezer, tízezer fős egységekre tagolódott. Hátrafelé, oldalra is nyilaztak, pányvát vetettek. Gyors mozgású lovasságukkal könnyen fölénybe kerültek, meglepetésszerűen támadtak, megadást, illetve visszavonulást színlelve csapdába csalták ellenfeleiket, hogy aztán három oldalról támadva megadásra kényszerítsék őket. Ruházatuk fekete vagy fehér szűr, guba, szokmány, mente, zeke, dolmány volt. A meghódítottaktól engedelmességet és adót követeltek, cserébe befogadták őket, és megengedték nekik, hogy megtartsák hitüket, nyelvüket, szokásaikat. [3] Rovásírást használtak.

450-ben II. Theodosziosz bizánci császár követet küldött Attilához, hogy megvásárolja tőle a békét. Követe, Maximianosz fényes ajándékokkal érkezett. Kíséretében volt történetírója, a fent említett Priszkosz, akitől ránk maradt a hun udvar részletes leírása. [4] A bizánciak egy ideig fizettek a békéért, majd megtagadták a váltságdíjat, és szövetkeztek Rómával. Attila nem ellenük, hanem Róma ellen fordult. Egészen Orléans-ig nyomult előre, de rossz híreket kapott, és visszafordult. A rómaiakkal 451-ben a catalaunumi mezőn ütközött meg. A csata döntetlenül végződött. Amikor egy évvel később Attila a Pó-síkság felől Róma ellen indult, Nagy Szent Leó pápa a város elé vonulva könyörgött, hogy kíméljék meg a települést. Ez nem lett volna elég, ha Attila nem vette volna hírül, hogy több germán törzs a rómaiak oldalára állt, és hogy Ázsiában is szervezkednek ellene. Visszaindult tehát a Rajna mellékére, hogy a germánokat megleckéztesse. Példastatuálása közben Attilának annyira megtetszett az egyik kivégzett germán törzsfőnök leánya, Ildikó, hogy feleségül vette. A nászéjszakán azonban elhunyt.

Testén sebeket ejtettek, hármas koporsóba fektették, talán a Szentes határában lévő Kórógy patak medrébe temették, talán a Tiszába. A sírhelyet készítőket lenyilazták.

Birodalma felbomlott. [5]

EZÜSTKOR [6]

A magyar lovasok megjelenése megújította a régi hun betörések emlékét a civilizált népeknél.
– Marczali Henrik

Honfoglaló őseink keletről, az ősi kultúrterületről, a türk népek közös őshazájából, a kazár királyságból jöttek, és mindazt magukkal hozták, amit ott megtanultak: életmódjukat, törzsi szerkezetüket, harcmodorukat, kiváló lóállományukat, fejlett lovas harc­modorukat is. Ahogy hitük, szokásaik, műveltségük, gazdag szókincsű nyelvük és a rovásírás is keleti örökségük volt. Keleti ízlést tükröző ornamentikájukkal megtermékenyítették a Kárpát-medencében élő népek vizuális kultúráját. A honfoglaló törzsek szókincse addigra a szibériai tundrákon élő, a finn–vogul halász-vadász népek kifejezéseivel és a Kárpát-medencébe érve az itt élőktől átvett szókinccsel is gazdagodott. Mindezeket nyelvük ősi szerkezetébe illesztették.

A Kárpát-medence három kultúra: a nyugati latin–germán, a délkeleti görög–szláv és a keleti hun–török találkozási pontján volt. Ma ezt úgy mondanánk: Berlin, Moszkva, Isztambul (Ankara). Ebben a háromszögben szorított helyet magának a magyarság, mely se nem germán, se nem szláv, és bár hun és török ősei is vannak (a görög császár kettős aranysúly pecsétes leveleit Árpádhoz, a türkök fejedelméhez címezte), ezer évnél is régebben a Nyugat mellett kötelezte el magát. Az Árpád vezette honfoglaló törzsek a letelepedéssel megszerzett területeik határait hadjáratokkal biztosították. Ezek között az egyik leg­jelentősebb, amit a bajoroknak, az osztrákoknak és a keleti frankoknak a magyarok kiszorítását célzó egyesített hadereje ellen 907 nyarán vívtak Pozsonynál, a magyarok döntő győzelmével zárult. Árpád vezér stratégiája a nyugatról frissen ellesett taktikát az ősi keleti, nomád harcmodorral ötvözte. Bár maga valószínűleg életét vesztette a harcok során, az ellenség megsemmisítésével megvédte a csak nemrég meghódított szállásterületeket.

Leszármazottai évtizedeken keresztül nemcsak az új határokat őrizték, de ahhoz is volt erejük, hogy portyákat, betöréseket hajtsanak végre a széttagolt és ezért viszonylag könnyű célpontnak bizonyuló észak-itáliai, bizánci területek, illetve a Frank Királyság ellen. Negyvenhét zsákmányszerző hadjáratot indítottak, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. Legtöbbször bizánci megbízatásokat teljesítettek, de más rivális és egymással hadakozó nagyurak zsoldosaiként fizetségért és a megszerzett zsákmányért is hadba vonultak. Közben új szövetségeket is kötöttek. Ezek a modern kori történetírásban lekicsinylően „kalandozásokká” minősített zsákmányszerző vállalkozások valójában azt a nagy ívű katonai stratégiát szolgálták, melynek célja a Kárpát-medencei magyar hatalom megszilárdítása volt. Az elrettentő erőt felmutató magyar seregek miközben félelmet és rettegést váltottak ki a megtámadottakból, megelőző hadjárataikkal elejét vették a nyugati és déli irányból jövő támadásoknak, és megakadályozták az ellenük irányuló szervezkedéseket is. Hadjárataik során 15 tonna ezüst érkezett a Kárpát-medencébe zsákmányként, illetve éves vagy többéves időszakon keresztül fizetett adóként bajor, cseh, bizánci, szász és itáliai területekről. [7]

OTTHONBÓL HAZA

Jobban kell ismernünk, mi a magyar és jobban kell akarnunk, ami magyar.
– Ravasz László [8]

955 nyarán vívták az augsburgi csatát a Lech-mezőn, ami a magyarok vereségével és vezéreik megölésével végződött. Maga a vereség nem volt megsemmisítő, de jelzésértékűnek számított, amiből a 970-ben egyeduralkodóvá váló Géza nagyfejedelem levonta a megfelelő következtetést. Felismerte, hogy a nyugaton berendezkedő Német-római Császárság lezárja a nyugat, délnyugat felé való terjeszkedés, betörések útját. Véget vetett tehát a zsákmányszerző, illetve zsoldoshadjáratoknak. Döntése ugyanolyan korszakos jelentőségű volt, mint a Kárpát-medence új hazaként való megtalálása, elfoglalása és belakása, mert ez véglegesítette letelepedéssé a honfoglalást. Ez tette a Kárpát-medencét átmeneti szálláshelyből a magyarok otthonává.

Géza 973-ban 12 magyar főurat küldött Quedlinburgba I. Ottóhoz követségbe, hogy szövetséget ajánljanak, és térítő papokat kérjenek. Géza ugyanis eldöntötte, hogy népét áttéríti a kereszténységre, és az új vallás segítségével lát neki a nomád, törzsi szerkezetű magyarok egységesítéséhez, letelepítéséhez, bírja rá őket, hogy szakítsanak ősi szokásaikkal.

Keresztény papok érkeztek Magyarországra, köztük Pilgrim passaui püspök és papjai, akik rövid idő alatt állítólag ötezer előkelőt megtérítettek. Ez igaz lehet, mert Géza vasakarattal erőltette rá a pogány magyarokra az új vallást, ő maga azonban úgy vélte: elég gazdag ahhoz, hogy két istent imádjon. Ragaszkodott ősi hitéhez, és büszke volt Attiláig visszavezetett származására. Ezért írathatta az esztergomi udvarában élő Pilgrimmel a Nibelung-éneket, amely úgy meséli el Siegfried és Krimhilda történetét, illetve a burgundoknak (germánok) a hunoktól elszenvedett 437. évi vereségét, hogy az Attilának, a hunok nagy királyának dicsőségét, hősiességét és ellenségei hitványságát zengi.

Elsőre meredeknek tűnő állítás, hogy a németek hősi eposza Géza sugalmazására vezethető vissza, de alátámaszthatja, hogy a német fejedelmek udvarában akkor a latin nyelvet használták, Gézáéban azonban a térítők a németet is beszélték. A német uralkodók tiltották, sőt büntetni rendelték a pogány kori emlékek költői feldolgozását, Gézának viszont kifejezetten fontos volt Attila dicső tetteinek a megőrzése. [9]

Géza korszakos döntésében tehát, hogy az augsburgi, Lech-mezei, békekötés nélkül végződő csatavesztés után felhagy a zsákmányszerző háborúkkal, minden bizonnyal szerepet játszott az, hogy Attila döntetlennel végződő catalaunumi ütközete a hun birodalom szempontjából végzetesnek bizonyult. Géza nem akarta, hogy a magyarság hasonló sorsra jusson, ezért birodalma megerősítése és megszilárdítása mellett döntött. Minden intézkedése ezt a célt szolgálta.

Ha Géza folytatja a nomád, lovas, zsákmányszerzésre alapozott életmódot, akkor a magyarság osztozott volna a többi lovas nomád nemzet sorsában: a beolvadásban, a megszűnésben. Az addig más országok javait elprédáló, örökös menetben levő, kalandokban edződő harcosok letelepítése, erőszakos lefegyverzése úgy, hogy a fegyveres erő a külső ellenséggel szembeni kiállást ne gyengítse, de a belső békét biztosítsa, hatalmas szervezőerőt, bölcsességet, politikai képességet kívánt. Mindez azzal is járt, hogy a törzsi szerkezetet más államszervezeti elveknek és gyakorlatnak kellett felváltania. A megállapodás, az állandóság ugyanis teljesen más feladatok elé állítja az államot, a fejedelmet, mint a lovas nomád élet. Géza uralkodása alatt a magyarok egyetlen nagyobb háborút sem vívtak. A nagyfejedelem a harcosokat a végekre telepítette, feladatukul a védekezést jelölte ki, örökbirtokot adott nekik, és a saját vezetése alatti katonai szolgálatra kötelezte őket. A vének uralmát kinevezett tisztviselők hatalmára váltotta fel, a törzsek vezetőiből tanácsadókat csinált, szerepüket formálissá fokozta le. Ez hatalmas vállalkozás, nagy ellenállást kiváltó intézkedéssorozat volt, a hullámai még századokkal később is felkelést, lázadást, trónviszályt szítottak.

Géza a békét országa átalakítására, modernizálására használta. A magyarok katonai erejét hadjáratok helyett a védekezésre és a belső béke fenntartására összpontosította.

A fejedelem még Lél nemzetségéből választott magának feleséget, a gyula lányát: a gyönyörű Saroltát, lányát pedig az Aba nemzetségbeli Sámuelhez adta nőül, de fiának és örökösének már Regensburgból hozatott feleséget. [10] Géza tekintélyét bizonyította, hogy Gizella bajor hercegnő 996-ban hozzáment a magyar nagyfejedelem fiához, Vajkhoz – vagyis Istvánhoz –, és ennek a házasságnak a révén a magyar uralkodóház kora egyik legnagyobb, legmeghatározóbb dinasztiájával lépett rokoni kapcsolatba. Gizella volt a biztosítéka a két nemzet szövetségének és annak, hogy a magyarság kitart a kereszténység mellett. Kitartott. Házasságuk a tartós békét is szavatolta – ami lehetőséget adott Istvánnak apja megkezdett művének folytatására, kiteljesítésére.

Az építkezésre, a modernizálásra. Az államalapításra. 

Mire István átvette apja örökét, az Árpád-ház már befolyásos, elismert, sőt egyenrangú tagja volt az európai uralkodóházaknak. István 1000-ben a II. Szilveszter pápától kapott koronával Székesfehérvárott királlyá koronáztatta magát. Már nem fejedelem, hanem felkent, koronás király volt, személyes uralma megkérdőjelezhetetlen, országa tekintélyes, erős. Apja letette annak a vallásilag, politikailag és katonailag egyesített központi uralomnak az alapjait, amiből ő korszerű, tartós államot formált. Társadalom- és műveltségformáló uralkodása olyan keresztény államot hozott létre, mely ezer évnél is hosszabb ideje biztosítja a magyarság fennmaradását.

A magyar nemzet azért maradhatott fenn, mert az Árpád által megszerzett földet Géza a magyarok otthonává, államalapító fia, István pedig a hazájukká tette.

Megjelent aMandinerben, 2024. január 25-én. A publicisztika a Látószög blogon is olvasható.

Az írás első része itt olvasható.

Jegyzetek:

[1] Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása. Kossuth, Budapest, 1997.

[2] Puli kutyát sehol nem lehet találni, csak a hunoknál, a magyaroknál és az észak-indiai ladakoknál, akiknek a ruházata a mai napig a hun-magyar viseletet idézi.

[3] Ezt a szokást a magyarok máig megtartották. Ezt tanította Szent István is intelmeiben.

[4] Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember. 1902. Főszereplője Zéta, Priszkosz rétor nevelt fia.

[5] Nemes-Dedinai Zsuffa Sándor: A hunok története, hogyan keletkezett a huszár szó, Eggenberger-féle könyvkereskedés, Rényi Károly Kiadása, 1940. Attila vezetői, birodalomépítői és szervezői képességeiről a mai napig tanulmányok sora születik. Lásd például Wess Roberts: Leadership Secrets of Attila the Hun. Audiobook.

[6] Bóna István régész a 10. század első felét "ezüstkornak" nevezte.

[7] Hóman Bálint: A magyarság történeti hivatása és Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet, I. kötet, írta Hóman Bálint, Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Hóman Bálint: A magyar hún-hagyomány és hún-monda. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2010.

[8] Szekfű Gyula: Mi a magyar? Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939. 13–14. o.

[9] Schröfl Alajos: Der Urdichter des Liedes von der Niebelung-Not und die Lősung der Niebelung-frage. München, 1912. Az mindenesetre bizonyos, hogy az Attiláról szóló rész a Magyarországon még élő szájhagyományokon alapul. lásd: Magyar Adorján: A Nibelung-ének magyar eredete. Szerinte Pilgrim és társai térítés közben megtanultak magyarul és hallgatták a magyar mese,- és énekmondókat, regősöket. A költeményben a burgundok, vagyis a németek igen rossz színben vannak feltűntetve, Attila azonban nemes, jó és vitéz, a „világosság fia”. http://www.magtudin.org/Nibelung.htm

[10] A már említett Nibelung-ének rögzíti, ahogy a német menyasszony óriási kíséretével a hunok országába, hatalmas férjéhez megy.