A tolerancia is csak addig fontos számukra, amíg az ő „másságukat” kell a többségnek tolerálnia

Több mint hat évtizede tart. Magyarországon néhány tucat ember uralja a közbeszédet. Ők szabják meg a normát, ők állítják össze a kánont. Ők uralják a nyilvános vitákat, amelyek témáit is ők jelölik ki. Ők írják a korszakos könyveket, a fontos cikkeket, a jelentős tanulmányokat. Ők oktatnak az egyetemeken, ők osztják a tudományos elismeréseket. Mindig korszerűek, mindig szalonképesek. Mit szalonképesek! Ők a szalon. Elkötelezettek az újabb és újabb szellemi divatok iránt, azok értékrendjét haladéktalanul magukévá teszik, és elvárják, sőt megkövetelik, hogy mások is azt tekintsék zsinórmértéknek.

1945 után „fényes szellőkként” a világforradalom magyarországi berendezkedésén, az ország bolsevizálásán munkálkodtak. Feljelentették, kihallgatták, börtönbe záratták, kivégeztették a polgári rendszer tisztségviselőit, képviselőit. Harcoltak a népnyúzó burzsoák, a tőkés kizsákmányolás, a klerikális reakció, az osztályellenség, így a kapitalisták, a burzsoák és a kulákok, a zsírosparasztok, egyszóval a nép ellenségei ellen. Vallották, hogy az Egyesült Államok maga a „fasizmus”, de mint imperializmus még a „fasizmusnál” is elítélendőbb. Ki sem látszottak az örökös osztályharcból. Vallották, hogy emberhez méltó élet csak a Szovjetunióban és a béketáborban, a szocializmust építő országokban van. Sztálint egyenesen istennek látták, Rákosiról csak a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. Egy ideig a jugoszláv kommunistákért lelkesedtek. Később kiderítették, hogy Tito láncos kutyává vált. Kádárért, Aczélért is lángoltak. Tűzbe mentek volna Fidel Castróért, Che Guevaráért, Rudi Dutschkéért, de Pol Potért és Maoért is. Szellemi nagyságnak Fogarasi Bélát, Sartre-ot, Garaudyt és Lukács Györgyöt tekintették. Meg voltak győződve arról, hogy az állami tulajdon magasabb rendű, mint a magán, a tervgazdálkodás haladóbb, mint a piacgazdaság, a polgár pedig, akár nyárs-, akár kicsi, mindenképpen maradi, illetve, ahogy akkoriban nevezték: „reakciós”, ezért üldözendő.

Kevesek verbális diktatúrája
Ugyanezzel az elánnal hirdetik ma, részben ugyanezek, hogy kizárólag a magántulajdonnak van létjogosultsága, a piacgazdaság önszabályozó képessége pedig korlátlan. Szocializmus, Szovjetunió, Sztálin, Rákosi vagy Kádár mára már a felejtés ködébe veszett. Most az Egyesült Államok és Tony Blair „harmadik útja” a mennyország, a keleti parti és nyugat-európai értelmiség multikulturalizmusa az üdvözítő vallás. A fogyasztói társadalom dicséretében nem ismernek mértéket. Ma annak a modellnek a szolgai átvétele mellett agitálnak, amit a New York-i és berlini liberális elit kínál fel szellemi táplálékul. Aki nem kér belőle, akinek megfekszi a gyomrát, azt a régi lelkesedéssel és rutinnal lehetetlenítik el, jelentik fel, közösítik ki. Amikor beszélnek, maga a tudomány szólal meg. Mondanivalójuk tehát objektív, pártatlan, és egyben érvényes is. Ezért az eltérő álláspont, ha egyáltalán eléri az ingerküszöbüket, a legjobb esetben is csak elfogult, pártos, mindenfajta relevancia nélküli, vagyis jobboldali vélemény lehet. A mindig változó tartalmú, de mindig kizárólagos igaz hit védelmezői sok esetben ma is ugyanazok, akik évtizedek óta a megfellebbezhetetlen igazságok letéteményesei. Nekik nagy tapasztalatuk van a hitvédésben és az eretnekségek kiszűrésében. Sokuk átadta már stafétabotját gyermekeinek, tanítványainak, akik mestereikhez méltó elkötelezettséggel és szigorral harcolnak nap mint nap, de szép számmal vannak még közöttük sokat próbált veteránok is. Jó hír, hogy feljelentéseik, megbélyegzéseik egyelőre nem járnak börtönnel, kivégzéssel, mint egykor, nem is olyan régen. Egyelőre be kell érniük azzal, hogy az eltérő véleményeket, világfelfogást vallókat ellehetetlenítik, marginalizálják, szellemileg és lelkileg terrorizálják. A nyilvánosság előtt lejáratják, démonizálják. A rendszerváltoztatás előtt, aki ellenforradalmár, reakciós, trockista, imperialista ügynök, osztályellenség volt, vagy a klerikális reakció uszályába került, netán kispolgári gondolkodású, antimarxista, esetleg szovjetellenes stigmát kapott, az diszkvalifikálódott, tehát megsemmisítendő ellenséggé vált. Ezek az egykor pusztító szavak mára kimentek a divatból, hatástalanná váltak, átadták a helyüket az újaknak.

A baloldal támadó reflexei
De a baloldal támadó reflexei nem változtak. Csak éppen más kifejezéseket töltöttek fel gyorsan ölő méreggel. Akik tegnap fasiszták, szovjetellenesek, kulákok és klerikálisok voltak, azok ma rasszista, antiszemita, holokauszttagadó, xenofób, szélsőjobboldali, illetve kirekesztő jelzőt kapnak. Nagyjából ugyanazok adják a stigmákat, nagyjából ugyanazoknak. A lényeg: az ellehetetlenítés. Aki megjelöltetett, az szabad préda, kilövési engedéllyel lehet megsemmisíteni. Az új gyilkos szavak legalább olyan szabadságot biztosítanak használóiknak, mint a korábbiak. Osztályellenséggé vagy imperialista ügynökké ugyanolyan könnyen válhatott bárki évtizedeken keresztül, mint manapság rasszistává vagy kirekesztővé. Mindez érdektelen. Mindegy, hogy miről van szó, mindegy, hogy mitől válik valaki rasszistává vagy antiszemitává, a lényeg az, hogy megsértetett a politikailag korrekt fogalmazás éppen aktuális előírása. Ez pedig nem maradhat megtorlatlanul.

Nem különös? Az ember azt gondolná, hogy egy olyan kifejezés, mint a „politikailag korrekt”, mégiscsak valamiféle közmegegyezésen alapul. De ez nem így van, mert azt, hogy politikailag mi számít korrektnek, azt mindig és kizárólag csak a balliberális oldal állapítja meg. A jobboldalnak nincsen ilyen joga. Hogy miért nincs? Hát csak azért, mert aki másképp beszél, mint ők, annak feltehetően más a véleménye, vagyis másképp gondolkodik, mint tanácsos volna, márpedig a véleményalkotás a baloldal privilégiuma. Ilyenkor hadrendbe állított szellemi keretlegények veszik vádsorozatvetőikkel célba az elhajlókat, hogy szervezetükbe juttassák a méreglövedéket. Addig sulykolják a más véleményt megfogalmazók alávalóságát, fasiszta, antiszemita, rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő, vagyis tisztességtelen voltát, míg végül megállapítják, hogy nem is vitaképesek. Sajnálkozást színlelve deklarálják: a jobboldallal nem kell, sőt nem is lehet szóba állni. Így érvek ütköztetésére sincs szükség. Igaz, lehetőség sincs rá. Az önmagukat politikailag korrektnek kinevezők így egyedül, vetélytárs nélkül maradnak a ringben. És láss csodát: mindig ők győznek. Néha nagy titokban arra vágynak, hogy ne mindig és ne mindenben nekik legyen igazuk. De aztán erőt vesznek magukon, és bátran vállalják, hogy az ő igazságukon kívül más igazság nincs, nem volt, nem lesz.

Európa nyugati felén is hasonló, sőt esetenként még rosszabb is a helyzet, mint Magyarországon, illetve a többi posztkommunista országban. Franciaországban, ahol fele-fele arányban oszlik meg a jobb- és baloldal támogatottsága, az újságírók nyolcvan százaléka baloldalinak vallja magát. Mint ahogy Németországban is. Talán csak az angolszász világban kiegyensúlyozottabbak az erőviszonyok. „Azt a benyomást, hogy Európa egy szólamban, a középtől balról beszél, az a tény támasztja alá, hogy a közbeszédet egy olyan összefonódott újságírói, értelmiségi és eurokrata elit monopolizálja, melynek arroganciája minden képzeletet felülmúl” – állapítja meg a washingtoni közíró (William Kristol). Megfigyelése egybeesik a mi tapasztalatainkkal.

De hová ereszti ez a határtalan ideológiai biztonságtudat a gyökereit? Hogy a volt szovjet blokkban hová, azt jól tudjuk. A kommunista gyakorlatba. De nyugaton?

Míg az 1914–18-as nagy európai háború után a lövészárkok szörnyűségeit átélt generációk a régi renddel való szakítást és egy új világ megteremtését tűzték zászlajukra, addig a második világháborúban győztes demokráciák a jól bevált modellek átvételét, a demokrácia és a piacgazdaság kiteljesítését szorgalmazták a fennhatóságuk alá került területeken. És ezek a receptek gazdasági csodát, mindaddig elképzelhetetlenül magas életszínvonalat és gyarapodást eredményeztek a kontinens nyugati féltekéjén. Két évtized elteltével aztán, 1968-ban fiaik és leányaik fellázadtak a fogyasztás és a jólét kiszámíthatónak és biztonságosnak tűnő világa ellen. Nemet mondtak a polgári világ kényelmére és értékrendjére. Kivonultak a társadalomból, megtagadták a munkát. Izgalomra, forradalomra vágytak. Hosszúra növesztették a hajukat, és a fogamzásgátló szerek nyújtotta biztonsággal élve szexuális forradalmat robbantottak ki. Társadalmival is kísérleteztek, de a szélesebb közvélemény a szexuális forradalom iránt sokkal nagyobb érdeklődést mutatott.

A hetvenes évek ezért azzal teltek, hogy a hatvannyolcasok felfedezték a fogyasztás örömeit, és egyre jobban élvezték a jóléti társadalmak nyújtotta előnyöket. Szüleik, nagyszüleik generációját kollektíven felelőssé tették a holokausztért. Még azoknak sem volt mentség, akik nem tudtak a tömeggyilkosságokról, illetve nem vettek részt semmilyen formában sem a szörnyűségekben. Ezzel egész generációkat tettek bűnrészessé, csak hogy saját magukat különbnek állíthassák be, és ezzel ellensúlyozzák, hogy teljesítményük messze elmaradt a háború utáni újjáépítésben oroszlánrészt vállalókénál. Az évtized végére ezek az egykori „forradalmárok” elfoglalták az intézményeket, ezt követően pedig a politikai, tudományos és médiaelit megkerülhetetlen erőcsoportjává váltak. Kibékültek a fogyasztói társadalommal is, a szociális piacgazdaság teremtette, egyre kényelmesebb élettel, a jóléttel. Marxista, újmarxista ideológiájukat sutba dobták, cinizmusra, illetve pragmatizmusra cserélték. De azt azért saját múltjuk védelme érdekében még bebiztosították, még elérték, hogy antikommunistának lenni ma is „ciki”, ha másképpen is, mint az ötvenes, hatvanas években, amikor a társutas nyugati értelmiségi elit kommunizmus iránti elkötelezettsége még javában lángolt. Bár a násztáncnak már vége, szimpátiájuk továbbra is egykori elvtársaiké, a mai posztkommunistáké, vagy más néven: a szociálliberálisoké. A Nyugat igazi gondolkodói, felelős írói már fél évszázada rámutattak, hogy az antifasizmus önmagában nem ad választ a háború utáni új korszak új kérdéseire. Ezért itatja át az egész baloldali szellemiséget az anakronizmus dohos levegője.

Nem véletlen, hogy a kommunista diktatúra gonosztetteivel szemben ez az elit nem foglal el olyan kérlelhetetlen, elutasító, kollektíven elmarasztaló álláspontot, mint a nácizmussal szemben, sőt szörnyűségeit a mai napig kisebbíti, bagatellizálja, esetenként tagadja. Azt állítják, hogy a kommunizmustól, szemben a náci veszéllyel, melyet állandóan megidéznek, nem kell félni, vele kapcsolatban annak ellenére sincs ok az aggodalomra, hogy számos országban ma is szabadon működnek a kommunista pártok, egyre-másra kormányra is jutnak, és kommunista diktatúrák vannak a világ számos pontján. Ezért a bukott kommunista rendszerek bűnös vezetőit a nyugati világ egyáltalán nem marasztalta el, nem kellett bűnhődniük, és azt is elfogadták, hogy a posztkommunista rendszerekben hatalmukat sikeresen átmentették.

Nem politikai: kulturális szembenállás
Az elmúlt négy évben (2002–2006 között) a két tábor közötti árkok nálunk igencsak elmélyültek. Ennek oka, hogy a kormányzati, politikai és médiahatalmat birtokló neoliberális, posztkommunista elit frontális támadást indított az értékkonzervatív oldal ellen. Szegény liberálisok! Meghirdették tízmillió izolált egyén tízmillió saját, külön bejáratú, exkluzívklub-országocskájának eljövetelét. Még a Kis herceget sem ismerik, pedig abból minden gyereknek felolvassák a szülei a róka tanítását arról, hogy a lényeget csak a szívével látja meg az ember, az a szemnek láthatatlan. De szív, lélek, önzetlenség, szolidaritás, odafigyelés a másikra – ezek nekik idejétmúlt, lomtárba száműzött fogalmakká váltak. Nem tudják őket kódolni. Nekik elég az, hogy magukra figyelnek, és megnyugtatja őket a tudat, hogy miután az ország másik fele úgyis a közjóban, a közösség megtartásában, a szolidaritásban hisz, ők mindenképpen jól járnak, vagy mert tényleg eljön az „ő országuk”, vagy mert a keresztényi könyörület alapján állók úgysem hagyják majd őket magukra a bajban.

Mert ne legyen kétségünk, a liberálisok és híveik nagy része az elithez tartozik. A legjobb egyetemeken végeztek, jól kereső állásokban ülnek, kapcsolatrendszerük kiváló, érdekérvényesítő képességük irigylésre méltó. „Sikeres vagyok, és politikailag korrekt”, „csak én számítok” – ez az identitásuk. Nálunk a Sulinetből hamar meggazdagodott fiatal gazdasági miniszter testesíti meg legjobban ezt a típust. Mindenkit lenéz, aki nem vörös helikopterrel repked Budapest felett. Kizárólag a növekedési rátával képes érzelmi viszonyt kialakítani. Folyamatosan az állami szféra pazarlásáról nyilatkozik, miközben üzlettársait ülteti a zsíros minisztériumi állásokba. A munkájukért aggódó, elbocsátásuktól tartó alkalmazottakat azzal hergeli, hogy lecsapolásra ítélt tóban élő békákhoz hasonlítja őket, akiket hozzájuk hasonlóan szintén nem szokás előre figyelmeztetni, ha feleslegessé váltak. Igazi yuppie stílusban henceg a másfél milliós órájával és azzal, hogy negyven rend csináltatott öltönye van egy olyan országban, amelyben a lakosság harmada a szegénységi küszöb alatt él. Mert a többség soha nem érdekelte igazán ezt a ballib elitet. A tolerancia is csak addig fontos számukra, amíg az ő „másságukat” kell a többségnek tolerálnia.

Csakhogy itt is van egy pont, egy tűréshatár, amelyen túl a mérleg nyelve könnyen átbillenhet. Jelenleg minél nagyobb befolyásra tesznek szert a liberális elitek, annál szélesebbé válik a szakadék köztük és a többség között. Így van ez Európában és az Egyesült Államokban is. Az ellentétek, ahogy Magyarországon is, csak látszólag politikaiak, valójában az értékrendek mérkőzése folyik. Ma nem jobb- és baloldal ütközik meg egymással, mert ezek a fogalmak a tizenkilencedik századból maradtak itt, és nem használhatók a huszonegyedik század új kihívásai között. Az osztályalapon szervezett pártok ideje ugyanis lejárt. Nincs már nagyipari munkásosztály, melynek szörnyű életkörülményein egy politikai mozgalomnak kellene könnyítenie. Alig van már nagyipar Európa nyugati és középső részén, a nagyipari munkásság jelentősége ennek megfelelően egyre csökken, a még meglévő nyugat-európai munkásság pedig olyan keveset dolgozik, olyan magas bérért, hogy az már a szintentartást is veszélyezteti. A baloldali pártok tehát már régen nem osztály-, hanem ideológiai alapon szerveződnek. Ahogy a jobboldaliak is. Amelyek a hagyományos európai keresztény értékeket, a nemzeti identitást valló, a család, a közösség, a szolidaritás fontosságát hangsúlyozó társadalmi csoportok képviseletére szerveződnek. Miért ez az avítt, korérzéketlen elit akarja megmondani, mi legyen a norma? Mivel szereztek jogot rá, hogy ők határozzák meg a közbeszéd stílusát és a kánonokat? A többségi társadalom létgondjaira való teljes érzéketlenségük miatt? Nehogy már ők legyenek a viszonyítási pont! Az az érzésem, hogy sem a mozlimok, sem a feketék, sem mások, akik Európában egy darabig még kisebbséginek számítanak, a maguk hazájában, a maguk kultúrájában nem fogják ezt az álságos tolerancia-színjátékot meghálálni. Fütyülnek a nyugati civilizációra – és ez a jobbik forgatókönyv. Mit is mondott Gandhi, amikor a nyugati civilizációról kérdezték? „Az bizony jó dolog lenne.” Ha lenne.

Eközben szociológusok házalnak tendenciózus álnoksággal összeállított kérdőívekkel történelmi egyházaink felsőoktatási intézményeiben, hogy valami kis rasszizmust, kirekesztősdit, bármit, ami árt, rábizonyíthassanak a nem az ő receptjeik szerint gondolkodó egyetemistákra. Normális dolgok ezek? És meddig kell ezt eltűrnünk? Európában néhány évtizede, Magyarországon pedig tizenöt éve két értékrend mérkőzik egymással a politikai és közhatalomért. Az egyik státuskonzervatív, mert foggal-körömmel védi a régi hadállásokat: meg akarja őrizni a múlt századból örökölt dogmákat, tiszteletet erőltetne a többségre a tömeggyilkosságokhoz vezető kommunista utópia iránt, és eközben építgeti a maga elitista falait, szélsőséges individualizmusát. Önmagának rendezett luxuskörülményeket teremt, preferál, a többségnek pedig üres, gyermektelen, drogbarát, nemzetellenes, sivár jövőt hirdet. A szellemi terror eszközét minden skrupulus nélkül alkalmazza. Ma is a ’68-as ellenkultúra elveihez ragaszkodik, világlátását pedig a szokásos marxista önelégültséggel kizárólagossággá igyekszik tenni. Vele szemben egy korszerű, a huszonegyedik század realitásaihoz alkalmazkodó, az értékeivel tisztában lévő és azt megvédeni, megóvni kész, nemzeti, európai, és kulturális gyökereihez ragaszkodó, embertársait különbözőségükben is tisztelő, a kölcsönös szolidaritásban bízó világ áll.
E két világ, két értékrendszer küzdelmének terepe túlnő Európa határain. Tétje ma még „csak” az életünk minősége. És holnap?

A szerző történész