Schmidt Mária

Beszéd az Országos Állatorvosi Napon

Tisztelt Rektor Úr, Professzor Asszonyok és Urak!

Kedves Hallgatóság, Tisztelt Ünneplők!

Bárhova utazunk a világba, azt tapasztalhatjuk, hogy 1956 a mai napig elismerést vált ki az emberekben. Akként tartják számon szomszédjaink éppúgy, ahogy távoli kontinensek ritkán hallott országainak népei, mint egy olyan történelmi eseményt, amely felmutatta egy kis nép egységét, hazaszeretetét, bátorságát. Valljuk meg, a világ legtöbb országának történelemkönyvében nem sokszor szerepelnek a magyarok, de abban biztosak lehetünk, hogy ’56 ott van azokon a lapokon, egy-egy fekete-fehér fotó a kilőtt tankon lobogó lyukas zászlóról, vagy a ballonos, karabélyos, lőporfüstös arcú felkelőről, vagy éppen Tóth Ilonáról a vádlottak padján.

Miért ragadja meg 1956 a legkülönbözőbb népek képzeletét?

Azért, mert az, ami 1956-ban Magyarországon történt, nem igényel magyarázatot. Tiszta történet volt, bonyolultság és többértelműség nélkül. 1956 októberében egy nagy múltú, többszörösen kisemmizett és megalázott európai nemzet olyasvalamit követelt, amiről mindenki tudta, hogy megilleti. Amiről nem szokás vitatkozni, mert emberi természetünk és közös kultúránk sarokköve. Szabadságot és függetlenséget akart.

A Moszkvából irányított kommunista párt legszűkebb kiszolgálóin kívül azért csatlakozott mindenki a szabadságharcosokhoz, mert a megelőző évtized miatt általánossá vált a haza elvesztése miatti rémület. Ezért szállt szembe a diktatúrával minden igaz magyar: anyák, apák gyermekeikkel, a nagyszülőkkel és a dédszülőkkel együtt, mert vissza kellett venniük a hazájukat azoktól az idegen megszállóktól, akik egy velejéig gonosz eszme, a kommunizmus jegyében ki akarták csavarni a kezükből.

Aki tudott fegyvert fogott tehát, röplapot írt, sebesültet szállított, kenyeret sütött, amit ingyen osztott szét. Mindenki tette a dolgát. A fegyverrel küzdő pesti srácok és lányok az ország lakosságának támogatása nélkül fél óráig sem bírtak volna a túlerővel.

Ma, amikor a szabadság és a függetlenség magától értetődő, akárcsak a vélemények és politikai gondolatok különbözősége, nem kerülhetjük meg a kérdést, mi állt ennek a tökéletes nemzeti egységnek a hátterében? Miért nem számított 1956 októberében világnézet, politikai hovatartozás, neveltetés, származás vagy a múltban elszenvedett sérelem? A válasz egyetlen szó: a hazaszeretet!

Tisztelt Ünneplők!

Ez a hazaszeretet teremtette azokat a hősöket, akiknek a nevét oly hosszú ideig nem ismerhettük és nem tanulhattuk meg.

Hazánk települései és polgárai azonban nem felejtették el 1956 igazi hőseit. Az emlékév során százával jelentkeztek, hogy büszkeségpontokat létesítve megmutassák őket. Ha bejárják majd az országot, látni fogják, olyan arcok és nevek borítják a falakat, az oszlopokat, amelyekről ma még nem szólnak a tankönyvek, amelyekről oly sokáig hallgatott a hivatalosság. De a közösség emlékezetében megmaradtak.

Az 1956-os Emlékév megszervezése és lebonyolítása vagy az immár 15 éves Terror Háza Múzeum legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy arcokat és neveket láttassunk. Hogy világossá tegyük: különféle sorsok, életutak, küzdelmek és vágyak találkoztak egy- egy történelmi gyújtópontban. És hogy ezek a legfontosabbak: a nevek és az arcok. Szeretném, hogy 1956 és a kommunizmus elleni harc hősei közül minél többek nevét megtanuljuk, arcát ismertté tegyük.

Itt, az Állatorvostudományi Egyetemen is megleljük azokat a hősöket és áldozatokat, akik 1956-ban a forradalom mellé álltak!

Talán a legismertebb közülük Tatay Zoltán, aki 1936. október 1-jén született Szerencsen. 1956-ban az Állatorvostudományi Egyetem III. évfolyamát kezdte. Október 24-én fehér orvosi köpenyben indult el segíteni a forradalom sebesültjeinek. A Harminckettesek terén a fegyverropogás közepette egy sebesültön próbált segíteni, amikor egy géppisztolysorozat végzett a 20 éves hallgatóval. Holtteste még másnap is a téren hevert. Október 25-én két évfolyamtársa és egy hivatalsegéd szállította el az egyetemre. Szülei 27-én érkeztek Budapestre és a holttestet ekkor hantolták el ideiglenesen a kémiai tanterem közelében. Végső nyughelyére csak 1957 márciusában került, a szerencsi református temetőbe.

Szerencs városa példamutatóan ápolja az emlékét: nevét utca, emléktábla, sporttelep, alapítvány is őrzi.

Köszönöm az Egyetemnek, hogy pályázatot nyújtott be az 1956-os Emlékév a „Zsigmond Vilmos” pályázati kiírására és megvalósulhatott az a film, amelynek alkotói személyes visszaemlékezések segítségével elevenítik fel az Állatorvostudományi Egyetem 1956-os forradalmi eseményeit, közte Tatay Zoltán történetét is.

És itt vannak a többiek: KÓMÁR GYULA professzor, GUOTH JÁNOS docens, TARY MÁRIA adjunktus, RONYECZ BARNA nyelvtanár, KALMÁR FERENCNÉ ügyintéző és ROMHÁNYI ILLÉS önálló laboráns, HARKA ÖDÖN, JAKAB REZSŐ, BALÓ KÁROLY, GÁL GYÖRGY, IGLER GYÖRGY, KOVÁCS IMRE, ANDRIK PÁL hallgatók.

BÓNA ZSIGMOND állatorvostan-hallgatót harmadéven tanulmányi okokból kizárták az intézményből. Ezután lakhelyén, Pomázon fizikai munkásként helyezkedett el, majd tanulmányai folytatása érdekében felcserként dolgozott a pomázi állatorvos mellett. Készült visszavételi kérelmének beadására. De közbeszólt a történelem. Október 23-a után a lakóhelyén is rendkívül népszerű fiatalembert a helyi nemzetőrség parancsnokának választották meg. A lakosság egyöntetű véleménye szerint jórészt neki köszönhető, hogy Pomázon a forradalmi események alatt viszonylagos rend uralkodott, és nem folyt vér.

A forradalom letiprását követően a feloszlatott nemzetőrség által korábban lefoglalt fegyvereket és lőszereket sürgetésük ellenére sem szállíttatta el a szentendrei katonai parancsnokság, ezért azokat társaival együtt elrejtették egy közeli homokbányában, titoktartást fogadva. Időközben BÓNA ZSIGMOND december 28-án beadta visszavételi kérelmét az Állatorvosi Főiskolára, amit 1957. január 14-i dátummal el is fogadtak. A határozatot már csak szülei tudták átvenni, mivel ő akkor már társaival együtt letartóztatásban volt. A vád: az ellenforradalomban való részvétel, és fegyverrejtegetés egy újabb ellenforradalom előkészítése céljából. BÓNA ZSIGMOND február 11-én tehát már mint állatorvostan-hallgató állt a Fő utcai katonai statáriális bíróság előtt. Másnap, február 12-én hajnalban a Kozma utcai börtönben BÓNA ZSIGMONDon és társán, KATONA SÁNDORon a kötél általi halálos ítéletet végrehajtották. A szülők közel egy évtizeden keresztül keresték fiúk jeltelen nyughelyét, amit végül némi szerencsével megtaláltak. Jászberényben temették el, és ma közös sírban nyugszik szüleivel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves ünneplő közösség!

A legfontosabb feladatunk, hogy a történelmet megtanítsuk gyermekeinknek. Tanítsuk őszintén, mellébeszélés és hazugságok nélkül. Mondjuk el, hogy ki melyik oldalán állt a barikádnak, és mit tett azon az oldalon.

Mi, magyarok, mindig is véresen komolyan vettük az európai civilizáció hajnala óta létező szabadság eszméjét, a népképviseletet, a választások révén elnyert hatalom legitimációját. Így volt ez 1848-ban és 1956-ban is, és tegyük hozzá büszkén: 1989-ben és 1990-ben is ezekért az alapértékekért küzdöttünk.

1956 két üzenetet hordoz: az egyik a szabadság tisztelete, a másik a nemzeti büszkeség.

Ennek a forradalomnak nem voltak vezetői, ebben a forradalomban és szabadságharcban a magyar emberek többek között azért fogtak fegyvert, mert igazi vezetőiket kivégezték, emigrációba kényszerítették és börtönbe zárták. Akik pedig a helyükbe léptek, az idegen, szovjet megszállók kiszolgálói voltak, akik cserben hagyták őket. A kommunista elit nemcsak elárulta nemzetünket, de el akarta törölni a múltunkat, át akarta szabni a nyelvünket, hogy alkalmatlanná váljon a valóság leírására. Totális háborút indítottak minden ellen, ami magyar, ami a számunkra fontos, sőt, szent volt. Akkor és ott, hatvanegy évvel ezelőtt, a szakadék szélére űzött nemzetünk a puszta létéért, a megmaradásáért küzdött, és állt ki oly elemi erővel a szabadságáért és a függetlenségéért.  Aki ezt a küzdelmet lebecsüli, sok ezer honfitársunk életáldozatát, százezrek keserű kiúttalanságát, milliók szenvedését gyalázza meg.

Tisztelt Ünneplők!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójáról megemlékező Emlékévvel, „a magyar szabadság évével” hajtottunk fejet a magyar nemzet hősiessége, a szabadság és a nemzeti függetlenség melletti elkötelezettsége előtt.

Az Emlékévet összegezve elmondhatjuk: mindenki megtalálta a maga ’56-os hősét, hiszen ’56-nak szinte minden magyar ember szívében megvannak a személyes, családi, helyi vonatkozásai. Jó volt végre rádöbbeni: ’56 hősei a mi hőseink. Ha ezt át tudjuk adni a gyerekeinknek, több annál, mint amit remélhettünk.

Bármerre indulunk az országban, azt látjuk, a települések saját történelmévé vált ’56: 500, úgynevezett Büszkeségpont jött létre vagy újult meg, ahol méltó módon emlékezhetnek honfitársaink és külföldi vendégeik a forradalom és a szabadságharc hőseire. Ezek az emlékpontok jelzik a kis közösségek számára fontos és személyes helyszíneket és eseményeket. Az Emlékév során közel 230 könyv jelent meg, 60 különböző kutatási programot indítottunk, 91 művészeti produkciót támogattunk, 40 romkocsma kapott '56-os díszletet, 450 rendezvényt támogattunk, amelyet civilek és más szervezetek valósítottak meg, és történelmi kutatások alapján először nevezetük meg a cigány hősöket. Tanár-továbbképzésünk során 5000 pedagógusnak tartottunk továbbképzéseket.

Az egész világ Magyarországgal ünnepelt. Itthon 658 településre összesen 1400 rendezvényt szervezett az Emlékbizottság, külföldön pedig 265 városba vitte el valamilyen formában a magyarok szabadságharcának emlékezetét.

Tisztelt Ünneplők!

Mi, magyarok, sok mindenben világbajnokok vagyunk, nemcsak a találékonyságunkra, kreativitásunkra, életrevalóságunkra gondolok, és arra, hogy még a legkomiszabb helyzetben is képesek vagyunk egyetlen ütős viccel túlélni a túlélhetetlent. De abban is tanítómesterei lettünk a kontinensnek több mint ezer év alatt, hogy amikor szét kellene esnie mindennek, amikor a körülmények, a geopolitika, a történelem számunkra kedvezőtlen csillagállása úgy diktálná, hogy „itt a vége, fuss el véle”, mi mindig akkor leszünk a legerősebbek. Nálunk akkor jön létre a nemzeti egység, amikor mások már szedik a sátorfájukat és reményt vesztve elkullognak. Ilyenek vagyunk. Nem gondolom, hogy Ady Endre nyomán nekünk mindig Mohács kellene, de bárhogy is van, mindig megkapjuk. És amikor megkapjuk, minden szív egyszerre dobban.

És amikor minden magyar szív egyszerre dobban, azok is megfogják egymás kezét, akik tegnap még acsarkodtak a másikra, mert az, hogy nekünk más mondja meg, hogy merre kell mennünk, olyan, aki nem „mi” vagyunk, az egy magyar számára tűrhetetlen.

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy ne kelljen soha többet olyat megélnünk, mint amit elődeink 1956-ban megéltek! És azt kívánom utódainknak, hogy soha ne felejtsük 1956 tanítását: a haza és a szabadság mindenek felett!

Köszönöm, hogy meghívtak és köszönöm, hogy meghallgattak!