A 20. századnak nem a gondolkodás, hanem az ítélkezés volt az erőssége. Ítéletek és előítéletek formálták át az addig belakott világot, majd pedig – mintha az ámokfutás még magasabb fordulatszámra kapcsolt volna – totális, hatásukat tekintve gyilkos ideológiák nevében születtek újabb kegyetlen ítéletekegész népek, országok vagy éppen különböző közösségek felett. Aki pedig úgy hiszi, 1945 az emberiség történelmének afféle „nulladik éve”, ahonnan egyedül érdemes újra kezdeni időszámításunkat, mert akkortól már helyrezökkent az idő, ékes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy továbbra is a XX. század foglya.

Tisztelt Házelnök Úr, tisztelt védnök-asszony, kedves Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

Az ítélkezők Magyarországot bűnös, megérdemelten vesztes országnak kiáltották ki, mely mindkét világháború után rászolgált a büntetésre, hiszen ha szabad és független volt, vagyis, amikor nem külső kényszerek, parancsok és utópiák alapján alakíthatta életét, akkor mindig a „régi”, a „bevált” utak és receptek, azaz saját hagyományai felé fordult, ahogy fordul ma is.  

Ez a hagyomány, hol a vármegyéket, hol a passzív, hol az aktív ellenállást választotta, ha az önkénnyel és a túlerővel kellett szembeszállnia. Amikor a nemzet megmaradása volt a tét vállalta a fegyveres ellenszegülést is. Azok, akik oly magabiztosan ítélkeztek és ítélkeznek felettünk, csak a lényeget nem értik: azt, hogy mi magyarok nagyon is figyelembe vettük a múlt tapasztalatait és tanulságait és ezért szálltunk szembe azzal az úgy nevezetett „haladással”, amiről mindig kiderült, hogy zsákutcába vezet. Mi mindig is véresen komolyan vettük az európai civilizáció hajnala óta létező demokráciaeszmét, a népképviseletet, a választások révén elnyert hatalom legitimációját. Így volt ez 1848-ban és 1956-ban is, és tegyük hozzá büszkén: 1989-ben és 1990-ben is ezekért az alapértékekért küzdöttünk.

A XX. század foglyait azonban sosem akadályozta ítéletükben tapasztalat vagy a múlt ismeretéből fakadó elmélyült gondolkodás, számukra 1956 amolyan kisiklás, ha úgy tetszik, a „régi rend”, az ancien regime híveinek utolsó rángása volt, akik a haladókkal szemben nem értették meg, ahogy ma sem értik a kor szavát.

Barátaim!

1956-ban is szembeszálltunk a ránk kényszerített „haladással”, azzal a jövőképpel, amit az úgynevezett progresszívek számukra felfestettek. Mi akkor is, ahogy ma is, az értékeit, érdekeit felismerő nemzetállamért és a közösségünket megillető szuverenitásért szálltunk síkra! Igen, jól hallották, a nemzeti szuverenitásért, más szóval a nemzeti önrendelkezés kivívásáért fogtunk fegyvert! És a demokráciáért. A szólás és véleménynyilvánítás szabadságáért. A sajtószabadságért és a szabad vallásgyakorlás jogáért. Igen, jól hallották, pont azokért az értékekért, amelyeket a XX. század mindenkori győztesei is zászlajukra írtak, és amelyeket aztán mindig feláldoztak a hatalmi érdekek oltárán. Csodálkozni ezen persze merő naivitás, hasonlóan volt ez a 18. vagy a 19. században is, azzal a jelentős különbséggel, hogy akkor még általános volt a múlt tapasztalatán alapuló gondolkodás és mérlegelés, az utópiákat nélkülöző pragmatikus és felelősségteljes politikai gondolkodás.

Hölgyeim és Uraim!

Magyarország Kormánya a rendszerváltoztatás utáni legnagyobb szabású programsorozattal, a dicsőséges 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójáról megemlékező emlékévvel. „a magyar szabadság évével” hajtott fejet a magyar nemzet hősiessége, a szabadság és a nemzeti függetlenség melletti elkötelezettsége előtt. Végre hangosan kimondtuk, hogy ennek a forradalomnak nem voltak vezetői, ebben a forradalomban és szabadságharcban a magyar emberek többek között azért fogtak fegyvert, mert igazi vezetőit kivégezték, emigrációba kényszerítették és börtönbe zárták, akik pedig a helyükbe léptek, az idegen, szovjet megszállók kiszolgálói voltak, akik cserben hagyták őket. A kommunista elit nemcsak elárulta nemzetünket, de el akarta törölni a múltunkat, át akarta szabni a nyelvünket, hogy alkalmatlanná váljon a valóság leírására. Totális háborút indítottak minden ellen, ami magyar, ami a számunkra fontos, sőt, szent volt. Akkor és ott, hatvan évvel ezelőtt, a szakadék szélére űzött nemzetünk a puszta létéért, a megmaradásáért küzdött, és állt ki oly elemi erővel a szabadságáért és a függetlenségéért.  Aki ezt a küzdelmet lebecsüli, sok ezer honfitársunk életáldozatát, százezrek keserű kiúttalanságát, milliók szenvedését gyalázza meg.

Barátaim!

1956 azért olyan nagy csoda, mert amint mi magyarok harcba szálltunk a hatalmas Szovjetunióval, azon nyomban félresöpörtük a progresszívek utópiájának mézédes, de mindig is a reménytelenséget és az ürességet hordozó ígéretét. Azt az ígéretet, amit a magát haladónak tekintő értelmiségi elit tagjai hizlaltak óriásira világszerte. Ők, akik a vasfüggönyön kívülről drukkoltak nekünk, akik élesben tapasztaltuk meg a szocialista kísérletet, ők persze valódi felelősség nélkül magyarázták és magyarázzák néha még ma is, miért is volt és van rendben a kommunista diktatúra megannyi bűntette.

Éppen ezért a hatvanadik évforduló két alapvető üzenetet hordoz. Az egyik a valóság felismeréséről, az igazság tiszteletéről, a másik a büszkeségről szólt. Kimondtuk azt, amit mindenki tudott. A sok hazugság és féligazság ellenére is megneveztük igazi hőseinket és újra büszke és magabiztos magyarra váltunk. Mindkettőt 56 hőseinek köszönhetjük.

Mi magyarok sok mindenben világbajnokok vagyunk, nemcsak a találékonyságunkra, kreativitásunkra, életrevalóságunkra gondolok, sokkal inkább arra, hogy még a legkomiszabb helyzetben is képesek vagyunk egyetlen ütős viccel megpróbálni túlélni a túlélhetetlent. De abban is tanítómesterei lettünk az öreg kontinensnek több mint ezer év alatt, hogy amikor szét kellene esnie mindennek, amikor a körülmények, a geopolitika, a történelem számunkra kedvezőtlen csillagállása úgy diktálná, hogy „itt a vége, fuss el véle”, mi mindig akkor leszünk a legerősebbek. Nálunk akkor jön létre a nemzeti egység, amikor mások már szedik a sátorfájukat és reményt vesztve elkullognak. Ilyenek vagyunk. Nem gondolom, hogy Ady Endre nyomán nekünk mindig Mohács kellene, de bárhogy is van, mindig megkapjuk. És amikor megkapjuk, minden szív egyszerre dobban. És amikor minden magyar szív egyszerre dobban, azok is megfogják egymás kezét, akik tegnap még acsarkodtak a másikra, mert az, hogy nekünk más mondja meg, hogy mit és hogy tegyünk, olyan, aki nem „mi” vagyunk, az számunkra, magyarok számára, tűrhetetlen. Végtérre is úgy működünk, mint egy rendes család. Tudom, hogy a családot is elég archaikus képződménynek tartják sokan, de jobbat még nemigen találtak ki. Családban élni jó. Ahogy magyarnak lenni is az.

Hölgyeim és Uraim!

Amikor az 56-os emlékév kormánybiztosaként  röviden sorra veszem az emlékév eredményeit, látni fogják, van egység, van közös akarat, állítson bárki mást, nem lesz igaza.

1. Magyarország kormánya 2015 októberében döntött az 56-os Emlékévről, Emlékbizottságot hozott létre, majd megbízta Közalapítványunkat a programsorozat koordinálásával.
2. Közalapítványunk 2015 decemberéig kidolgozta az Emlékév programcsomagját, melyet a Kormány elfogadott, 2016 januárjában pedig már meg is hirdettük pályázatainkat.
3. 2017 májusáig hat konstrukcióban mintegy 2500 pályázat érkezett be, ezek közül a bírálóbizottság értékelése alapján az Emlékbizottság több mint 1600-at támogatott!
4. Magyarország 650 települése kapcsolódott be a programokba! Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára közel 1430 rendezvényt szerveztek országszerte! Mint látják, hazánk minden megyéje, térsége velünk együtt emlékezett és ünnepelt.
5. A Külgazdasági és Külügyminisztérium valamint a MÜPA közreműködésével a világ számos szegletébe elvittük az ünnep hírét. 258 városban félezer rendezvényt tartottunk. Ezek az ünnepségek, megemlékezések, kulturális programok átfogták a teljes glóbuszt. Csak Európában közel 160 önálló programot szenteltünk 1956 dicsőségének.
6. Különösen büszke vagyok médiakampányunkra, amellyel köszönetet mondtunk 56-os hőseinknek, de először fejeztük ki hálánkat annak a sok ezer külföldi állampolgárnak is, akik hatvan évvel ezelőtt segítő kezet nyújtottak honfitársainknak. Ha azt mondom, hogy 230 milliós eléréssel büszkélkedhetünk, tudniuk kell, ez jó néhány világcégnek is becsületére válna. (A Coca Cola szokott ekkora volumenű kampányokat csinálni)
   • Elsőként, 2016 áprilisában, megemlékeztünk cigány hőseinkről, akik ’56-ban lakossági részarányuknál jóval magasabb számban harcoltak nemzetünkért.
   • 2016 júniusában bevezető országos kampányt szerveztünk „Egy nép azt mondta: elég volt!” címen.
   • 2016 októberében pedig három üzenettel is megjelentünk itthon és külföldön. Nem csupán plakátokkal, hirdetésekkel, hanem társadalmi célú reklámokkal és nagy sikerűt imázsfilmmel is megemlékeztünk hőseinkről.
   • Külön köszönet jár stratégiai partnereinknek, a MOL, az OTP, a MÁV és a BKK támogatásának, akik összesen 1910 felületet biztosítottak ingyenesen!
   •  A kommunizmus áldozatainak emléknapjára időzítettük az 56-os Emlékév soron következő országos kampányát, amely 2017 februárjától a megtorlás áldozataira és az országot elhagyni kényszerülő magyarokra emlékezett.
   • Utolsó kampányunk pár hete indult. Az ’56-os Emlékévet záró tévében, moziban és az internetet látható reklámfilmmel a legfiatalabbak figyelmét szeretnénk felhívni arra, addig mutassák ki szeretetüket és megbecsülésüket idősödő hőseinknek, amíg még köztünk vannak. Hiszen annyi mindennel tartozunk nekik!
   • Nagy megtiszteltetés volt, hogy a világ egyik legnevesebb dalszerzője, a magyar gyökerekkel is rendelkező Desmond Child írta meg az Emlékév himnuszát, az „Egy szabad országért” dalt. Desmond több mint 300 millió eladott lemezzel a világ egyik legismertebb zeneszerzője. Sokan támadták őt itthon, amiért elvállalta a feladatot. Legyen mindannyiunk elégtétele, hogy eddig már 3 millióan töltötték le dalát az interneten! Köszönöm Desmond!
   • Az 56-os Emlékbizottság külön gondot fordított a legfiatalabb nemzedékek megszólítására, arra, hogy elérjük az úgynevezett Y és Z generációkat. Egy akaraton című kiállításunk például a világon egyedülálló technológiával készült, a virtuális valóságot vettük birtokunkba. Aki akárcsak egyetlen ilyen filmünket látta, soha sem fogja elfelejteni az időutazást, azt hogy találkozhatott 1956 hőseivel. Balog Zoltán az Emlékbizottság társelnöke, miniszter úr inspirációja nyomán a magyar pedagógusokat is megszólítottuk. Képzéseinken 5000 pedagógus ismerhette meg a forradalom és szabadságharc történetének legújabb kutatási eredményeit és módszertani segítséget kapott 1956 tanításához. A Budapest Angyala képregény talán az Emlékév egyik legmerészebb vállalkozása volt, hiszen hazánkban még sohasem dolgozták fel 1956-ot ebben a műfajban. Az album rajzolója Futaki Attila a világ legnevesebb képregény-rajzolóinak egyike. Biztos vagyok benne, hogy ennek az alkotásnak évtizedek múlva is csodájára járnak majd. Nos, volt még dalszöveg-verseny, drámapedagógiai program, szerveztünk virtuális városi sétákat, de jelen voltunk az ország legnagyobb fesztiváljain, ahol legalább 1 millió embert értünk el üzeneteinkkel. Az emlékév digitális lenyomatához tartoznak természetesen azok a honlapok is, amelyek erre az alkalomra készültek, és továbbra is elérhetőek maradnak a fiatalok számára
7. Ha szembesülünk azzal, mennyien fogtunk össze, működtünk együtt az 1956-os Emlékév hatvanadik évfordulóján, nem szükséges bizonygatnunk, ez bizony „jó mulatság, férfi munka volt.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hőst sohasem bukása, hanem hőstette emeli a magasba. Ideje volt hát, hogy végre nevet és arcot adjunk azoknak a pesti srácoknak és lányoknak, antikommunista ellenállónak, akik életük egy kitüntetett pillanatban úgy döntöttek, hogy új vágányra állítják hazánk és ezzel a világ történelmét. Hatvan évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után, vagy pontosabban: negyedszázaddal a bipoláris világrend összeomlását, a sikeres antikommunista forradalmakat, rendszerváltoztatásokat követően nekünk is döntenünk kellett. Ez a döntés nem csupán európai és magyar múltunk nagyjairól, de önmagunkról is szólt. Ha ugyanis nem ismerjük el azokat az egyéni teljesítményeket, amelyeket hozzánk hasonló hétköznapi emberek, magyarok vittek véghez hat évtizeddel ezelőtt, hogyan várhatjuk el, hogy saját életünknek súlya legyen, hogy tetteinket, döntéseinket egy majdani utókor megőrzésre méltónak ítélje? Ha Szabó Ilona, Bárány János, Angyal István vagy Kóté Sörös József, Wittner Mária, StickerKatalin nevét nem kezdjük el tanítani iskoláinkban, ha Mesz János, Manszfeld Péter, Dubicz József vagy Rigó István nem kerül bele nemzeti panteonunkba, ha Tandari Judit, Ladányi Sándor és Szeles Erika nevének hallatán nem húzzuk ki magunkat önkéntelenül, marad-e bármi jelentése annak a szónak, hogy szabadság? Mert ők voltak azok, akik sok más, évtizedeken át névtelenségbe burkolt hőssel együtt nemet mondtak a diktatúrára. És nem csupán nemet mondtak, hanem harcoltak is ellene, éltek az ellenállás jogával, amihez csak akkor folyamodunk, ha életünket, szabadságunkat és méltóságunkat éri gyilkos támadás.

Barátaim!

Köszönöm mindenkinek, minden magyar állampolgárnak, hogy részt vett ebben a hatalmas feladatban! Köszönöm Orbán Viktor miniszterelnök úrnak és Kormányának, hogy a kontinensünket és magát a világot is megrázó változások és válságok közepette is a nemzeti büszkeség forrását, 1956-ot jelölte meg igazodási pontnak. Köszönöm Kövér László házelnök úrnak, hogy védnökként támogatta munkánkat, Wittner Mária szabadságharcosnak, hogy védnökként megajándékozott bennünket az 56-os hősök lelki erejével és szívet megérintő tisztaságával. Köszönöm Balog Zoltán miniszter úrnak, az 56-os Emlékbizottság elnökének a támogatást, a bíztatást és azt a sok ötletet, gondolatot, amivel hozzájárult a közös munkához. A türelmét és kitartását is meg akarom köszönni, hiszen sok száz munkaórát szánt az Emlékévre! Annyi mindenkinek kellene még köszönetet mondanom, annyian tekintették szívügyüknek az Emlékévet, hogy az túlfeszítené ennek a konferenciának az időkeretét.

Hölgyeim és Uraim!

Gondolataimat azzal kezdtem, hogy a XX. század nem a gondolkodás, hanem az ítélkezés százada volt. Ezért is tűnt annyira reménytelennek, annyira sötétnek. Tudom, hogy sokan ma sem mernek reménykedni abban, hogy visszatér a józanság, a gondolkodás, a kölcsönös tisztelet világa. Nekik üzenem, hogy tévednek. Az emberből képtelenség kiölni a reményt. Csak a remény visz tovább, csak a remény képes legyőzni a félelmet. Ha 1956 legvégső igazságát akarjuk kitapogatni, a remény, sőt, annak is a legmagasabb foka, a legyőzött kétségbeesés lesz a válasz. Mi magyarok valójában sohasem adjuk fel a reményt. A mögöttünk hagyott több mint ezer év megedzett bennünket, arra kondicionált minket, hogy nem adhatjuk fel soha, és hogy nincs vesztett ügy. 1956 is erről szólt.

1956-ban reményre tanítottuk az egész világot.

Ma is ez a feladatunk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.